George Bernard Shaw Pygmailion-ját, Puskás Tamás vitte színre, Higgins professzort Alföldi Róbert, Elizát Tompos Kátya, Mr. Doolittle-t pedig Magyar Attila alakítja. Az előadás egyszerűen varázslatos. A Színház maga! Remek a rendezés, a díszlet, a mellékszereplők. Se nem sok, se nem kevés a forgatag, a tánckar, a nyüzsgés. Mindenből pont amennyi kell, hogy ízléses és kellemes legyen a körítés.
Tompos Kátyának nincs könnyű dolga, mert nagyon ügyelnie kell rá, hogy ne essen ki a szegény, műveletlen virágáruslány beszédstílusából a darab elején. Konkrétan megváltoztatott szájtartással, hangképzéssel, rossz helyre tett hangsúlyokkal kell beszélnie. Kedves, bájos, vicces és hiteles a szerepben. Abszolút passzol Alföldihez, jól mutatnak a színpadon, és Kátya nagyon jól is reagál Alföldi játékára. Működik a kettősük, jó választás volt!
Alföldi édesanyját Borbás Gabi alakítja a darabban, mely igen rövidke szerep, ámde annál ütősebb. Ha ilyen színésznő kapja mint Borbás Gabi.
Kétségtelenül fergeteges alakítást nyújtott Magyar Attila, Mr. Doolittle szerepében. A szerep maga mondjuk jutalomjáték, nagyon jópofa karaktert kell megformálnia, jó párbeszédekkel, betétdalokkal, de ez egyúttal a veszélye is. Ezt nagyon el lehet ripacskodni, de Attila nem tette ezt. Rendkívülit alakított a szerepben, teljesen megérdemelt nyíltszíni taps is volt a jutalma érte. Lehengerlően jó színész ő is!
A végére hagytam a zsenik zsenijét. Alföldi tényleg letaglózóan korszakos SZÍNÉSZ. Minden sóhaja, morgása, szemöldök felhúzása, kézmozdulata, szeme villanása és szájtartása tökéletesen a helyén van, és úgy, hogy már abból abszolút érteni lehet, hogy mi játszódik le a fejében és a lelkében. Ahogy a hangjával játszik és tudományos fokozaton használja az intonációt, azt tanítani kell!!! Fantasztikusan karizmatikus színész. Senki nem tudja kivonni magát a hatása alól. A legmagasabb színvonalon hozza a magának való, morcos, megrögzött agglegényt, aki tesz a jómodorra és mélységesen lenézi a nála kulturálatlanabb népeket. Mégis Alföldi játékával gyönyörűen felépítve, fokozatosan tárul elénk a számára is megdöbbentő érzés, a szerelem.
Pontosan megnevezhető az a pillanat, mikor ráébred erre. Igen megható, pedig Alföldi szavak nélkül, egyedül van a színpadon, a nézőtéren halálos csend, de mindent ért a néző, ahogy lehuppan a kanapéra…. Az arcán ott van minden. A professzor maga sem hiszi, de megszerette Elizát, melyre leginkább akkor jön rá, mikor a lány a fogadás letelte után elköltözni készül tőle. És az a sóhaj! Mikor veszni gondolja a lányt, hisz nem volt képes kivetkőzni önmagából még ezek után sem, és durván (saját stílusában) beszélt vele, miközben már tudta, hogy elpusztul nélküle. Az a sóhaj könnyet csal az ember szemébe… Szerencsére nem Shakespeare írta a darabot, így szép vége lesz, és Eliza mindennek ellenére visszamegy a professzorhoz.
Elképesztő küzdelmek árán lehet jegyhez jutni erre az előadásra, de meg is értem. Sajnálhatja a Madách, a Víg de bármelyik, hogy nem ő tűzte műsorára ugyanezzel a szereplőgárdával, ugyanezzel a rendezővel. Tökéletesen megállná a helyét a nagyobb színpadokon is, és egy 1200 fős nézőtér is évekig tele lenne erre az előadásra. Nagyon jó szívvel ajánlom minden színházkedvelőnek ezt az előadást is.
